Néhány hónappal ezelőtt nyilatkozott Dr.Dávid Ferenc, a Vállalkozók Országos Szövetségének főtitkára a Független Hírügynökségnek; akkor arról beszélt, hogy miként tervezik a szervezet működését továbbvinni, az elnök, Demján Sándor halála után. Aztán Dávid váratlanul felállt, és leköszönt a posztjáról. Vajon miért tette, mi lesz a VOSZ-szal – erről beszélgettünk vele.
A Független Hírügynökség interjúja.
Szókimondó, őszinte emberként ismertelek meg, és ezt azért bocsátom előre, mert ennek a beszélgetésnek is csak akkor van értelme, ha őszintén válaszolsz a kérdésekre… Nem reagálsz…
Sokszor tiltakoztam az ellen, hogy az ellenzéki pártok a belső ügyeiket a nyilvánosság előtt vitatják meg, és ezen, úgy látom, nem is nagyon változtatnak, én viszont azt mondom, hogy vannak dolgok, amelyek nem tartoznak a nagyközönségre. Ha tehát a kérdéseid olyanok lesznek, hogy a VOSZ belső ügyeire vonatkoznak, akkor azokról nem fogok beszélni. Tizenkét évet dolgoztam itt, mindig szerettem a munkámat, nyilván ennyi idő alatt voltak viták gondok is, de ezekről tényleg nem akarok beszélni.
De kérdezni lehet, nem?
Annyi kiegészítést még hadd tegyek az előzőhöz, hogy ha az ember egy hosszú házasságban elválik, akkor nézzen előre, és a múltból próbáljon meg a szép évekre visszaemlékezni.
Nem olyan régen találkoztunk…
Megnéztem, május 25-én.
Azaz három hónappal ezelőtt, és akkor kiegyensúlyozott voltál, a jövőt tervezted, nem a sajátodat, a VOSZ-ét, beszéltünk a Demján Sándor halálával beállt űrről, és arról, hogy azt miként lehet egyáltalán kezelni. Én jelét nem láttam annak, hogy hamarosan távozni fogsz a főtitkári székből.
Akkor még nem született meg bennem a döntés, de a gondolat már ott volt a fejemben. Március 26-án távozott az Elnök úr, április 10-én temettük, és május 15-én volt a VOSZ küldöttgyűlése. Akkor még nem tudtunk új elnököt választani, viszont egy sor olyan dolog volt, amely az előző esztendő lezárásáról szólt.
Én határozottan emlékszem, hogy a találkozásunkkor a tervekről beszéltél. Most viszont azt látom, hogy te ebbe a három hónapba tényleg, a szó szoros értelmében belefogytál.
Ez egy véletlen… is lehet,egyébként 82 kg vagyok. A VOSZ az életem egyik legfontosabb és legjobb munkahelye volt. Rendkívül jó munkakapcsolatban voltam az Elnök úrral, nem baráti, de bizalmi kapcsolat volt. Ő volt a munkáltatóm, de nagyon egy húron pendültünk. Olyan főnök volt, akinek lehetett nemet is mondani; egyenrangú kapcsolat volt. Hagyta, miután ő annyira nem szerette a nyilvánosságot, hogy én legyek a VOSZ arca, azt mondta nekem, hogy ezt a cuccot én elég jól el tudom adni. Amikor tehát lezártuk a küldöttgyűléssel az évet, elgondolkodtam rajta…
Ne szaladjunk ennyire előre.
De annyit még muszáj mondanom, hogy kerek egész zárult le.
Nekem nem úgy tűnik.
Ehhez jogod van.
Azt gondolom, hogy neked komoly elképzeléseid voltak a VOSZ szerepéről, de erről talán majd később beszélünk.
Beszéljünk. Mindenről.
Tudod-e, hogy mi volt Dávid Ferenc sorsa?
A sorsa, ha Dávid Ferenc püspökre gondolsz, a végén szomorú volt. Ami pozitív volt, szinte egyedüliként a világon nemzeti vallásalapító volt a XVI. században.
Amikor a király, János Zsigmond meghalt, elvesztette a fő támaszát, fogházba vetették, és ott meg is halt.
Azt azért remélem, hogy a börtönt el tudom kerülni…
Ugye pontosan érted, hogy miért hoztam szóba ezt a példát?
Igen, pontosan. Én remélem, hogy
SOHA NEM ÉLTEM VISSZA AZZAL, HOGY CSAKNEM BÁRMIT MONDHATOK, MERT MÖGÖTTEM VAN AZ ORSZÁG EGYIK LEGTEKINTÉLYESEBB VÁLLALKOZÓJA.
Nem, módosítok: a legtekintélyesebb. Nem a leggazdagabb, de a legtekintélyesebb. Ez nyilvánvalóan nagyon komoly erőt ad az embernek. Vagyis, azt akarom mondani, hogy itt sok dolog játszott össze. Az egyik az, hogy Ő elment, a másik az, hogy nélküle, 63 évesen, egy új kormányzati ciklusban négy évet végig bokszolni, úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy van hozzá elég erőm. Az új elnöknek, aki július 2-a óta Tolnay Tibor, nyilván új főtitkárra lesz szüksége. Nekem Tolnay Tiborral kiváló a kapcsolatom, örülök a megválasztásának, annak különösen, hogy belülről jött, pedig volt nyomás a tagságon, hogy külső embert válasszon. Tolnay Tibornak van tekintélye, ő évtizedekig volt az ÉpítésiVállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke, ráadásul ő is kötődött érzelmileg Demján Sándorhoz. Nem mondom, hogy könnyen hoztam meg a döntést, de mégis: olyan helyzet adódott, amikor lépni kellett. Fontos tudni, nem pusztán a sajtónak szólt, hogy a váltást én kezdeményeztem.
Azért azt ne mondd nekem, hogy ez egy logikus döntés volt másfél hónappal a nyugdíjazásod előtt…
Tíz hónappal…
Pláne.
Megrágtam. Logikus a kérdésed, de most volt időszerű. Nem pénz kérdése, mert már negyvennégy éve dolgozom.
Beszélgettem a kialakult helyzetről másokkal, rólad is. Azt mondták, többen is, hogy az Elnök úr számodra egy olyan hinterlandot jelentett…
Így van.
Hogy nyugodtan vállalhattad az arcodat, a véleményedet, tudták, hogy mögötted ott áll Demján Sándor…
…És a VOSZ közössége.
Az én információim szerint a VOSZ közössége már nem annyira… Szóval az az attitűd, amivel az ügyeket képviselted, és ahogy nem a kormánynak akartál megfelelni, erre már a szövetségen belül nem volt mindenki vevő… Akik Demján miatt hallgattak és úgy tűnt, hogy tisztelik a véleményedet, az elnök halála után már nem fogadták el az önállóságodat.
Erre válaszolni kell. Ügyesen körbeírtad a helyzetet. Én az utolsó pillanatig titokban akartam tartani a főtitkár váltást, mert azt gondoltam, hogy az a jó, ha végig tudom vinni az ügyeket, amíg funkcióban vagyok. Engem azért hoztak ide – az szinte mindegy is, hogy mi van leírva a munkaszerződésemben -, egész életemben az volt a feladatom, hogy kormányok jönnek, kormányok mennek, de a munkaadói oldalon legyen egy olyan pali, akit valamelyest jegyeznek közgazdászként, tud beszélni és írni, és nem is fél, nem ijed meg attól, ha egy államtitkárral találkozik. Nekem tehát az volt a dolgom, hogy egyezkedjek és vitázzak. És igen, amikor már az derül ki, a legkisebb mértékben is ez derül ki, hogy nekem befelé is hadakoznom kell, akkor arra már nemet mondok. Ennek természetesen lehet az az oka, amit te említettél. És ha így van, akkor az már nem az én lelkem. Az én fő területem itt azért – a főtitkári teendőkön kívül – a médiában való jelenlét volt. És ha ott, nem mondom, hogy megrendült a bizalom, de észlelnem kellett azt, hogy az általam vitt kommunikáció már nem mindenkinek tetszik. És az ugye elég nyilvánvaló, hogy az ember nem hatvanhárom éves korában kezd el változni. Két lelkem nincs. Én nem tudok úgy váltani, hogy innen kezdve egy-egy televíziós szereplés alkalmával azon törjem a fejem, hogy amit mondok átmegy-e vagy sem. A rendszer maga természetesen hordozza a hiba lehetőségét. Itt nagyon széles társadalmi közösségről beszélünk, már, ami a VOSZ-t illeti, és ez azt jelenti, hogy lehetetlen folyamatosan egyeztetni egy-egy nyilatkozatomat. Voltak, akik az egyeztetett nyilatkozat hiányát említették bírálatként. Ez biztos, hogy nem megy. A demjáni korszakban ez úgy működött, hogy közösen meghatároztuk a fő csapásirányokat, és ahhoz tartottam magam, de nagy szabadsággal.
Zárjuk focihasonlattal: azt még el lehet viselni, ha az embert rugdossa az ellenfele, még azt is, hogy a bíró károdra ítél, de azt már nem, amikor a saját csapatod tagjai fordulnak ellened és szegik meg a fair play szabályait. Természetesen az előbbi mondatom általános érvényű és tartalmát nem lenne szerencsés a közeli múlt történéseihez kötni…
Az, hogy egyesek bírálják a te médiaszereplésedet, nem jelenti-e azt egyben, hogy maga a szervezet jobban akar idomulni a kormányhoz?
Logikus kérdésedre az a válaszom, hogy remélem nem, de ezt már nem az én tisztem megítélni. Nem akarom kikerülni a választ, amikor azt mondom, hogy az könnyen előfordulhat, hogy a jövőben a VOSZ más hangot üt meg, mint amit én képviseltem: jöhet más stílus, más tartalom, más szókészlet. Számomra az a fontos, hogy szakmai véleményt fogalmazzanak meg; mint például a vasárnapi zárva tartás ügyében: akkor mi úgy döntöttünk, hogy mindenkivel szembe megyünk az álláspontunkat védendő, annak ellenére, hogy senki sem segített bennünket.
NAGY VEHEMENCIÁVAL HARCOLTUNK, DE KIZÁRÓLAG SZAKMAI ALAPON.
Lehet, hogy az utódok nem lesznek olyan hevesek, mint én, a lényeg azonban az, hogy szakmailag tudják-e képviselni a VOSZ álláspontját, vagy sem. Mondok példát is: tudja-e a szervezet kellő erővel képviselni azt, hogy ezt a közszolgálati szférát nem tudja a versenyszektor eltartani, vagy a társadalmi párbeszéd fontossága. Ki kell mondani, hogy aki velünk nem áll szóba, az nagyon rosszul teszi. Nos, ezek el fognak dőlni egy, másfél éven belül.
Eddig az volt rólatok a kép, hogy Demján Sándor és te is önálló entitásként működtetek…
Mindketten a bika jegyében születtünk, és ez általában rosszat jelent, ám ebben az esetben tökéletes volt az összhang közöttünk. Igen, mindketten eléggé szuverén egyéniségek voltunk. Demján Sándor nem volt olyan hangos, mint én, de ő is ki tudta nyitni a száját. Ez egy olyan tandem volt, amely nagyon jó szinkronizált váltóval működött.
De az Elnök halála után azt a szereplőt, aki az arca és hangja volt a szervezetnek, elkezdik támadni, bírálni…
Nem támadni, azt nem…
Akkor bírálni.
Persze ez is kicsit furcsa tizenkét év egyetértés után, de bírálni nyilvánvalóan lehet.
Amiről én beszélek az elsősorban az, hogy ezeknek a bírálatoknak a hegye arra irányul, hogy túlságosan a kormánnyal szemben fogalmazódik meg a főtitkár véleménye…
Ennek a kicsúcsosodása a tusványosi reakcióm volt; akkor ugye azt kifogásoltam, hogy miért ott fogalmazódott meg kormányzati bírálat a hazai kisvállalkozókkal szemben, és az is megemlítettem, hogy nem kellene őket kicsit pökhendi módon kezelni. Nos, ezt a véleményemet kifogásolták néhányan; azt mondták, hogy a távozóban lévő főtitkár ne nyilatkozzon ilyeneket. Igen, ez volt a hegye a dolognak. Ezzel együtt fontos ismételnem: én döntöttem úgy, hogy felállok.
Ez biztos így van, de ismétlem: valaki tíz hónappal a nyugdíj előtt és tizenkét év munka után felálljon, ahhoz nagyon sok olyan impulzus kell, hogy érje, amelyek szinte beletaszítják ebbe a döntésbe.
Kétségtelenül így van, sokat is rágódtam, de aztán döntöttem. Az új elnök egyébként felajánlotta, és őszintén tette, hogy maradjak; ez erkölcsileg nagyon fontos számomra, de persze nem változtatott az elhatározásomon.
Ezt a tíz hónapot hogyan hidalod át?
Ebbe nem mennék bele.
De nem otthon fogsz üldögélni.
Annak nagyon kicsi a valószínűsége. Most viszont még, szeptember végéig itt vagyok hivatalvezető, és nem akarom megsérteni az itteni szabályokat.
Lelkileg elengedted a VOSZ-t?
Ezt sosem lehet elengedni. Ez olyan, mint a futball: attól, hogy a Vasas kiesett az NB II-be, még piros-kék az Isten. Az, hogy a VOSZ és közöttem milyen kapcsolat lesz, az azon fog múlni, hogy a szervezet mennyire enged magához közel. Mivel én bontottam a szerződést, azzal kimondtam egy döntést. Aztán az élet nagyon sokféle dolgot hozhat.
Személyes ellenséged volt a VOSZ-on belül?
Én ezt a kérdést nem tudom értelmezni.
Olyan személyre gondolok, akiről érezted, hogy nehezen tud elviselni.
Nekem az ellenfél, nemes ellenfél, a mindenkori kormány, meg a szakszervezetek. Persze szövetségeseink is lehetnének. Azokkal, akikkel nem volt személyes szimpátiám, azokkal elkerültük egymást. Ha azt kérdezed, hogy utált-e valaki, akkor azt mondom: meg is lennék sértődve, ha nem. Miután én itt a VOSZ-on belül lényegében „pénzügyminiszter” is voltam, márpedig azt nem szokták szeretni, kiváltképp, ha szigorú költségvetést visz. Egyébként meg annyit erről az elengedésről, még ha azt mondod, hogy érzelmes pali vagyok akkor is: mit szólna Demján elnök úr az “égi vállalkozói klubból”, ha én erre képes lennék.
Éppen ezért kérdezem, hogy tartasz-e attól, hogy a VOSZ esetleg légneművé válik?
Attól nem. Nem, mert ennek a közösségnek van egy olyan feladata, amely szerint a demjáni örökséget vinni kell. Márpedig az nem a hallgatásról szól. És nem a szolgalelkűségről. Ezért nem jó az a kérdés, amit feltettél. Ennek a közösségnek politikailag semlegesnek kell lennie, középen kell állnia. Demján Sándor erre mindig nagyon ügyelt, és azt is bírni kell, hogy lehet, hogy nem törődnek a véleményünkkel, de tudniuk kell: kormányok jönnek és mennek, de mi maradunk. Ha az bekövetkezne, amiről kérdeztél, akkor az már nem a VOSZ lesz. Annyi érdekképviselet van ebben az országban, nézd meg, milyen szépen hallgatnak. Mi nem tehetjük ezt. És nekem személyes felelősségem is Demján Sándor emlékének ápolása.
Úgy is, hogy nem fogod be pörös szájad…
Nem fogom be. Otthon a fürdőszobában kiállni a gondolataink mellett nem nagy dolog és nincs is sok értelme. Azt remélem, hogy annyi lehetőségem mindig lesz, hogy írjak, beszéljek, megszólaljak, hallassam a hangomat. Ha normális lesz a világ, akkor nem lesz nekem semmi problémám. Hihetetlenül fontos fenntartani bizonyos témákat, főként az egészségügyet, az oktatást és a munkaügyet; három olyan alapvető terület, ahol nélkülözhetetlen a társadalmi párbeszéd, miközben még önálló minisztériumuk sincs ezeknek az ügyeknek. Ezeknek a szervezeteknek, mint például a VOSZ is, bármilyen takarékon ég is az érdekegyeztetés lángja, minden intézményes fórumon ott kell lenniük , még akkor is, hogy ha nem törődnek a véleményünkkel. Mert azt is tudni kell, hogy a köztestületi kamarák nem jelentenek érdekképviseletet. Én nem vagyok kamaraellenes, de azzal tisztában kell lenni, hogy a gazdasági önkormányzatként működő kamara lényegében az állam megnyújtott keze. A kamara megrendelést teljesít, azért kap különleges jogosítványokat és állami pénzt. Nem véletlen, hogy a pedagógusoknál is a Pedagógus Kar elnöke nyilatkozik először, és nem a szakszervezet. És ez lesz nálatok, újságíróknál is, ha létrejön a kamarátok. Az lesz a mese, hogy az újságírók akaratát teljesíti a kormány. Ezért is vinni kell a VOSZ örökségét, hiszen a játékteret úgy is ők festik fel, a szabályokat, úgy is ők alkotják. De nem vonulhatsz le a pályáról.
AHOGY DEMJÁN SÁNDOR MONDTA: A TÁRGYALÓASZTALTÓL SOSEM ÁLLUNK FEL.
